Katona történet

Amit most elmesélek, még 1976-ban történt.

Pécsett szolgáltam, mint felderítő csoport parancsnok. A századhoz érkezett egy fiatal tiszthelyettes kolléga. Én is tiszthelyettes voltam. Hamar összebarátkoztunk. Egyik este megkérdezte, hova érdemes elmenni egy jót vacsorázni.

Én a Fekete Gyémánt éttermet javasoltam. El is mentünk. A bányászok törzshelye volt, így hamar bányász „barátokra” tettünk szert. Vacsora után beszélgetésbe elegyedtünk két hozzánk csapódott vájárral. Szót szó követett és az egyik megkérdezte tőlem, hogy „mi a fészkes fenét dolgozom én azért a pénzért, amit kapok”? (Szerinte sok volt a „bérem”, bár egy szót sem szóltunk pénzről, illetményről!)

Egyszerű, de nagyon határozott válaszom volt:

- Nézd barátom! Én arra esküdtem fel, hogy míg te otthon alszol, vagy dolgozol lent a bányában, én a hazánkat védem.  Képessé teszem a fiaid, hogy fegyverforgató, a technikához értő és használni képes katonák legyenek. Megtanítom őket, hogy képesek legyenek túlélni a bevetést, megvédeni magukat és társaikat messze az ellenséges területen, ott végezze el a feladatát és épségben térjen haza.  Ne csak a parancsnokát lássa bennem, hanem társának fogadjon el, akiben maximálisan megbízhat. Szóval ezért kapom én az illetményem.

Vájár barátom felállt, magasra emelte a poharát és hangosan, hogy mindenki halja az étteremben, csak ennyit mondott:

-          Éljenek a katonák, igyunk az egészségükre!

Egyszóval bajtárs, ha valaki megkérdezi, miért kaptál előbb nyugdíjat, vagy egy picivel többet, mond el neki bátran, hogy mit tettél érte. A vájár megértette, talán megérti más is!