Minden ember életében van egy első...

Minden ember életében van olyan, hogy első! Első kisautó, első kisvonat, az első közös paradicsomfőzés,

az első kerékpár, az első szerelem, csók stb. 

Érdekes az emberi agy! Mikor elértem a  hatodik X-et, észrevettem, hogy a távoli múlt emlékei kristálytisztán jönnek elő, míg az adott pillanatban gondolkodóba esek, hogy miért mentem ki a műhelybe, mit akartam csinálni. Pedig nem telt el két perc sem…

   Az eső sakk készlet:

  1955-öt írunk. Akkoriban még szokás volt, legalább is nálunk, hogy a bérház egykori tulajdonosnője meglátogatta nagyapámat minden karácsonykor, és hozott egy kis ajándékot a családnak, így nekem is. A Nagyságos asszonytól én egy gyönyörű sakktáblát kaptam a figurákkal együtt. Fülig ért a szám a boldogságtól! Nagyon szépen megköszöntem első sakk készletem, és már csak azon kellett gondolkodnom, ki fog velem majd játszani. Főleg ki az, aki megtanít sakkozni! De hamar rájöttem, hogy rajtam kívül mindenki tud és szeret is. Így egy ideig nem láttam a figuráimat, viszont a családom minden este jót játszott. 

Nagyapám 40 évig volt házmestere a Pozsonyi úti háznak. Ide csöppentem be egy hetes koromban, és 13 éves koromig éltem itt, szívtam magamba a pesti bérházak jellegzetes hűvös, dohos illatát. Mi egy társbérletben laktunk az első emeleten. Három család osztozott a bérleményen. Nekem mondhatni, hogy szerencsém volt, mert én bitoroltam egyedül az úgynevezett cselédszobát, ami a konyhából nyílott és a belső udvarra nézett egy szem rácsos ablaka. Mikor a macskák - amiből volt elég a házban - párzási szokásainak megfelelőn gyereksírást utánozva nyávogni kezdtek, én ijedten rohantam édesanyámék szobájába, és bújtam anyám mellé az ágyba!

Nagyapámat mindenki szerette. Népszerűségét annak is köszönhette, mint műszerész mindent megcsinált a lakóknak és, hogy nagy „mesemondó” volt. Bár történetei egytől egyig igazak voltak, de olyan színesen tudta előadni, hogy már-már kételyek gyötörték az embert, valóban megtörtént? Szájtátva hallgattam a felnőttekkel együtt a történeteit a Bécsi gyalogolásáról, amit háromszor is megtett, vagy a hihetetlennek tűnő áramütéséről, amikor egy röntgengép szerelése közben érte a baleset! Mikor látta, hogy kételkedik valaki a szavaiban, levette a cipőjét és megmutatta az égési sérüléseit, amit az átfolyó áram okozott. 

„Fater”, ahogyan a felnőttek nevezték nagyapámat, egy kis fülkében, a lift mögött, rendezte be ”Irodáját” . Itt fogadta a lakókat lakbérfizetéskor, innen irányította a ház életét. Nagy üveges ajtón keresztül látni lehetett a kapu forgalmát.  Lényegében én is itt töltöttem gyermekkorom nagy részét, vettem részt később tevékenyen is a ház életében.

Édesapám is itt tartózkodott napközben a „fülkében”. Rokkantnyugdíjasként, haláláig segítette nagyapámat a házfelügyelői teendők ellátásában. Kék, repülős overált viselt rendszerint. Nagy íróasztal volt a fülkében. Apám, mint az amerikai filmekben, a lábait az asztalra felrakva ült mellette.

Édesapámék kedvenc időtöltése volt, hogy kiültek, ha az idő engedte, a ház kapuja elé egy-egy székre.

Pozsonyi út abban az időben is forgalmasnak volt mondható. Csikorogva, nyikorogva haladt a 15-ös villamos. Közvetlenül az ablakunk alatt volt egy kocsma. A kapunk mellet egy suszter műhely.  Szembe velünk a sarkon a „Szamovár” kávézó, mellette egy Trafik.

 A házban volt a kerület leggyorsabb liftje!  Lakóknak 30 fillért az idegeneknek 50 fillért kellett fizetni viteldíjként. Lakott itt ügyvéd, varrónő, és egy Szívspecialista is. Így nagy volt a forgalom és mivel én liftes fiúként serénykedtem, nem maradt el a dicsérő szavak mellé a borravaló sem!

Én nemes egyszerűséggel csak Tátinak hívtam a nagyapám. Szerettem! Türelmesen tanított, eltűrte, hogy a kis műhelyében tegyek-vegyek. Készített nekem saját kis satupadot. Mivel németül tanította meg nekem a szerszámok nevét később sok problémám volt belőle az Ipari tanuló iskolában, ahol lakatosként tanultam.  Amikor megmutatták a tolómérőt, váltig állítottam, hogy az a subler (Btemssattel), mert az én nagyapám úgy tanította. Végül elfogadtam, de a mai napig a német neveket használom. (Most már tehetem)

Igazi ezermester volt az öreg, bár egyszer, amikor megkaptam első igazi villany vasutamat, egy Merklint, a mozdonyának szénkeféjét szerette volna kicserélni, de kifogott rajta. Egy darabig tologattam a vagonokat…

Édesapám egyik barátja az Amerikai követség garázsában dolgozott. Egy alkalommal hozott nekem egy gyönyörű piros autót. (1955!) Ez is lendkerekes volt, de nyíltak az ajtók, és a csomagtartót is ki lehetett nyitni! Akkoriban ez nagyon szép ajándéknak számított! Nagyon sokáig meg is őriztem az első igazi kis autómodellem.  Talán ez indított el a makett és modellgyűjtés felé!

A bérház udvarában rendszeresen megjelentek a kéregetők. Nem koldusok. Zenészek, akik hegedűvel csodálatosan játszottak. Nyakba akasztott tekerőlanthoz hasonló verklivel muzsikáltak régi alig felismerhető dalalmokat. A lakók papírba csomagolt filléreket, esetenként forintokat dobtak le nekik a verandákról. Így jutalmazva meg a zenei élményt.

Karácsonykor három gyerek jelent meg egy fából készült betlehemmel. Kis gyertyák égtek benne. A lángjuk sejtelmesen, vibrálva világította meg benne a figurákat. Letették az udvar közepére és csodálatos gyermekhangon énekelni kezdték a „Menyből az angyalt”. Senki sem zavarta el őket. Áhítattal hallgatták a ház lakói a karácsonyi dalokat, amiket a gyerekek énekeltek. Sokáig kopogott az udvar kövezetén a sok aprópénz, hullott a szaloncukor.

Bent a konyhában nagyanyám egy csomagot rakott össze számukra és behívta egy forró teára a három 10év körüli gyereket. Nem ismertem őket, nem a környékről valók voltak. Szakadt gúnyában és kopott kis csizmában, de tiszta tekintettel ültek az asztal mellé. Kis kezükön látszott, hogy nem csak a betlehemet hordozzák.  Egy akvárium volt egy polcra felrakva, úgy szemmagasságban. Sokáig szótlanul, elbűvölve nézték a halacskákat…

Én őket, Ők a halakat bámulták! Valahogy nem akartak betelni a látvánnyal. Végül érezték, hogy menni kell. Megköszönték nagyanyám kedvességét. Felvették a betlehemet és kimentek a házból. Én sokáig néztem utánuk…

Nagyapám nyomott egy kucsmát a fejembe. – Na, kis unokám, nem mész utánuk?

Házunk előtt rendszeresen megjelent egy igazi verklis. Nagy kétkerekű, színes képekkel teli festett herkentyű volt! Egyik kezével tekerte a kurblit, a másikban egy kalap volt. Minden fillért, amit kapott megköszönt. Gyerekek körül álltuk és úgy bámultuk! Egy kis ajtó nyitva volt az oldalán. Csodálkozva néztük a hengert. Mi zenélhet nekünk? Imádtuk a hangját, bár nem ismertük a számokat, amiket játszott. Akkor még ismeretlen volt…

A járókelők megálltak egy-egy percre és hallgatták a melódiát. Kotorásztak a táskájukban, elővettek egy kis aprópénzt. Vagy maguk mentek oda és adták át, vagy nekünk szóltak, hogy vigyük oda, és dobjuk a kalapba a pénzt! Eszünkbe sem jutott, hogy ne tegyük bele! Valahogy nem rohantak úgy az emberek, mint manapság, nyugodtabbnak tűnt az élet…

Veszélyes játékokat is űztünk mi gyerekek, de a felnőttektől lestük el. Ilyen volt a „tujázás”.  A régi villamosok ütközőin utazni csodás, de nem veszélytelen játék volt! Sokszor megkergetett a kalauz, vagy a rendőr. De, ebből is kinőttem…

Kocsma is bőven kínált egy magamfajta kiskölöknek látnivalót! Bár ilyenkor valaki mindig akadt, aki be akart zavarni a házba, de én mindig megtaláltam a módját, hogy végig nézzem a felnőttek civakodását! Jó, ha tanul az ember! Nyitástól záróráig volt mit látni. Kőkemény bunyó és a siránkozó hozzátartozó látványa sokszor gyűjtötte össze a járókelőket.

Én még is a söröskocsi érkezését vártam a legjobban.

Hatalmas muraközi lovak húzták a kocsit. Nagy hasú legények bőrből készült vállvédőn vitték, vagy gumizsámolyra rántották le a kocsiról, és ügyesen gurították a söröshordókat be a kocsmába.  Már ismertek. Felkaptak és a ló hátára, a pokrócra ültettek! Nyugodt lovak voltak. Nem igen foglalkoztak vele, hogy a hátukon ülök! Én ilyenkor büszkén feszítettem, azt gondoltam, hogy huszár vagyok, már csak a kard és a csákó hiányzott!

Szép és tartalmas életem volt a Pozsonyi úti házban.

Hatemeletes, úgynevezett Palatinus házak első épülete, a Jászai Mari tér, rakpart és a Katona József utca, Pozsonyi út határolta épület. Talán nincs is olyan szeglete, vagy zuga, amit kisgyerekként fel ne fedeztünk volna. Padlástól a pincéig bejártuk. A viceházmester gyerekeivel égető tüzek voltunk! Sok csínytevésünk sokáig emlékezetes maradt a ház lakóinak, de sosem haragudtak meg igazából. Mindig szolgálatra kész legénykék voltunk…

Akkoriban, főleg a felsőbb emeleteken, ha valaki otthon volt, nyitva hagyta az ajtót nyáron. Ilyenkor körbejártam, hogy kell-e valamit segíteni, vagy csak „unatkoztam”. Az ötödiken lakott egy középkorú lány testvérpár. Egy alkalommal pont uzsonnáztak, amikor rájuk köszöntem a balkonról. Valamilyen kenyeret ettek, de olyan jóízűen, hogy bár nem volt szokásom, még is kértem egy szeletet. Meglepődtem, mert addig még nem ettem cukros zsíros kenyeret, paradicsommal! Nagyon ízlett! Ez volt életem első cukros-zsíros kenyere!

A ház életében a paradicsom, vagy a lekvár főzés szinte ünnepnek számított!

Az udvarban volt egy kordé. Olyan, mint amilyennel a hordárok is dolgoztak a pályaudvaroknál.  Fa kereke, vas abronccsal!  (Örültek a lakók, amikor játszottam vele az udvarban). Ilyenkor befőzés idején kimentünk a kordéllyal a Lehelre. Élmény volt tolni úgy, hogy szabad is volt! Végig csörömpöltünk a Pozsonyi úton egész a Dráva utcáig és ki a Váci úton a Lehel piacig. Amíg anyámék válogattak a paradicsomok között, én feszítettem a kordén. Nem mindenkinek volt 1955-ben kordéja!  Másként emlékezünk a gyermekkori méretekre. Sokkal nagyobbnak tűntek akkoriban, de tény, hogy annyi paradicsomot, azóta sem láttam otthon, mint azokban az időkben! Hatalmas, lédús paradicsomok vigyorogtak rám a ládákból. Nem sokáig vigyorogtok, mondtam nekik! Lepanírozlak benneteket!

Mindenkinek megvolt a maga „holtbiztos” receptje a befőzésre. Mindenki, kóstolta a másik paradicsomát. A házat ilyenkor áthatotta a főtt paradicsom illata. Hatalmas fazekakban rotyogott a passzírózásra váró paradicsom. Kavargatnom kellett, nekem is, és élveztem a fel, feltörő buborékok pukkanását!  Anyám és nagyanyám mosták az üvegeket. Szép átlátszó nyakas egyliteres üvegek volta. Mikor elkészült a paradicsom, már csak passzírozni kellett, olyankor voltam igazán elememben! Tekertem, mintha az életem függött volna rajta.

 A fröcsögő létől nyakig paradicsomos voltam. A konyha úgy nézet ki, mintha felrobbant volna egy kukta paradicsomleves! De, én élveztem! Tekertem, töltöttem, hordtam…

Este, a nagy ruháskosár mellé feküdtem, hogy vigyázzak a dunsztra!

Így visszagondolva 60 évre, sajnálom, hogy a mai gyerekek többsége kimarad ebből az élményből…