A napsugár lágyan melegítette az arcát,
úgy ült a padon, állát botjára támasztotta,
nézte a sokadalmat, gondolatai messze jártak.
A szatyor tele volt élelemmel,
még most sem hitte, hogy ajándékot kapott…
Nézte az embereket…
Dolguk után siettek, rá sem hederítettek.
Rohantak, fülükben valami kagylószerű…
A szemükön sötét szemüveg…
Ült és csak nézte az embereket,
kezdte sajnálni őket.
Ennyi fiatal, és mind nagyot
hall, vak az élet dolgaira,
nem veszik észre, milyen szépen
süt a nap…
S ő milyen boldog ma!
A rátelepedett évtizedek súlya alatt
görnyedt derékkal próbál felállni a padról.
Tétova léptekkel, botjára támaszkodva,
kezében az „ajándékkal”, elindult.
De még nem tudja hova…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése