- Sajnos kitört a háború
és én féltem. A határszélen laktunk, féltem…
Nekem az volt a vágyam,
hogy onnan eljöjjünk…mert, hát a félelem az ilyen!
Akkor fogadtunk vagont,
kettőt… Ez 45 november 6-án volt, és elindultunk Budapest felé…,
erre a vidékre, de nem
tudtunk tovább menni, mint Bodajk.
Hát elég szomorú, mert
Bodajkon…hát majdnem elégettek bennünket, egyik vagonunkat meggyújtották…
Nagyon sok holmink eléget…
és november 25-én kerültünk be Isztimérre. Hát ez egy kicsit keserves volt… Tél
négy gyerekkel, nem volt mindegy… pakolászni, hideg volt! Hát ennek áldozata is
lett a fiam…
Az lett az áldozat,
megfázott… de hát megszoktuk ezt is, nekiálltunk a földnek, húsz hold földön
dolgoztunk! Tíz évig! Tovább nem bírtam
persze, hanem hát termeltünk. És jött ugye a sok beadás, természetes, mert
tudtuk, hogy a hazát építjük! Ami fontos volt!
És közben beteg lett a
fiam, és 47-ben meghalt.
- Én már úgy sem tudtam
maradni Isztiméren, erre föl aztán elkerültünk ide Csórra!
Ott maradt a két lány, tanítatni kellett őket,
hogy mindegyiknek kenyér jusson. Hála Isten, sikerült, és maradtam itt… itt
ahol most vagyok.
- De szeretek élni,
szeretek dolgozni, szeretem az embereket! Ami a lényeg! Sok baj megért, hát 93
évet betöltöttem, de még jól gondolkodok…ami szintén lényeg!
Nem mindegy nekem ez,
egyedül élek, sokszor háborgatják az embert, de mit csináljak?
Ez a sorsom és ez elöl nem
tudunk menekülni… a sors elöl. Hát, hogy mi lesz majd, hogyan továbbra az élet,
azt még én sem tudom! De szeretném megélni a 100évet! De evvel az ésszel!
Nem baj az, ha fáj a
kezünk, fáj a lábunk ez sem baj! Nem! Az agy maradjon meg, mert az a fontos,
hogy tudjon gondolkodni! Hogy aztán majd a végzetünk… azt nem tudom még mi
lesz! De, hogy nagyon nehéz lett egyedül, ezt nem lehet elmondani, 43 éve
egyedül!
- Sehonnan semmi! A kis
nyugdíjam, abból élek… meg esetleg vannak jó emberek és az emberi szeretetből…
és a természet, még az, hogy aztán alakul-e majd az élet, azt én sem tudom
megmondani!
- Munkával! Munkával… az
embernek a napjait nem lehet mással elütni, mert akkor az embernek csak fáj
valami és nehéz! Dolgoztam… kicsit nehéz volt az élet, mert még nyugdíjam sem
volt, pénzem se volt, de azért éltem! Éltem a gyerekeimért, ami ugye fontos
volt, nem az én életem néztem, hanem a gyerekeimét! Hogy azoknak legyen majd
később jobb! Lehet, hogy érdemes volt,
lehet, hogy nem. Nem tudom.
- Az élethez tartozik az
is… Igaz, hogy azt még nem mondtam még… színtársulatban is bent voltam! 5 évig!
Szerepeltem… még ide Csórra is eljöttünk… ide is eljöttünk Csórra!
„Katyusák zúgnak, tankok
tőrnek a völgyben át,
pór deresre festi a
tábornok haját!
Nincs a földnek sehol egy
helye,
mit fel ne dúlna fegyver,
mit pór ne lepne be.
Messze Toledónál, hol
erdőt vált a rét,
két tölgyfa egy sírra most
hullajtja levelét.
Körül sötét az erdő,
évszázados a fa,
hogy tudná az édesanya,
hol nyugszik a fia?”
- Ha voltak olyan
feladatok, hogy segíteni kellett valakinek… mit tudom én… azt is szívesen
megcsináltam, hogy elüssem a rossz napjaimat. Mert talán az embernek, hogy ha
van valami jó gondolat, vagy ötlet jut az eszébe, az is segít a nehéz életben…
És szeretettel,
odaadással… mert csak úgy lehet megélni!
Szeretnék, még egy kicsit mondjuk élni… dolgozni! Emberi megbecsülést is
szeretnék! Ha esetleg valami rosszat valakinek tettem, vagy mi, azt felejtsük
el, az ilyen dolgokat… mert mindenhol van valami, mindenhol!
És azt ki lehet korrigálni
szerintem sok mindent! És meg is próbálom…
- Az unokáim mondták… de
inkább a lányaimmal kezdem! Egy él
Inotán, a készenlétiben lakik, na, hát ott volt ugye a Barbi, ott halt meg… na,
egy ott van. Egy Polgárdiban él, egy Vivitánban, és egy Pesten. A legkisebb van
Pesten.
Érte nagyon sokat
harcoltam, hogy neki jobb legyen, könnyebb legyen… hát őneki van, mondjuk a
legkomolyabb szakmája, egészségügyi dolgozó… mint citológus, úgy dolgozott a
Csepeli Korházban… mondjuk már nyugdíjas.
Ez az Inotai is
egészségügyi dolgozó, ez a Várpalotaiban, Várpalotai Korházban végzett!
- Aki Vivitánban van,
sajnos, Ő nagyon súlyos beteg lett, agyvelő gyulladása volt! Isteni csoda,
megmaradt! 73 évében él!
Fiam az meghalt, sajnos
nem lett azután fiunk, de majd hoznak talán! Már az egyik unokám az hozott
egyet, egy fiút! Nagyon szeretem! Talán megélem még azt, hogy a másiknál is
lesz, esetleg… még nem tudom.
Van még négy ükunokám, de
még csak egyet láttam közülük, egyet!
Hát elmenni nem tudok,
viszont, hát… hogy milyen okból, tán az utazás, vagy mit tudom én, ugye nem
tudom az életüket! De van 17 unokám!
Majd még hozhatnak…
Meglátjuk majd, hogy mi lesz, vagy, hogy lesz az életünk… meg meddig… meddig
bírom én is!
- Szeretnék még sokáig
beszélgetni, mondjuk sok idős nénikével, bácsikával… ami jön, mert én szeretem
az embereket is, szeretem a természetet, a természettel együtt az embereket is,
ha megérdemlik!
- Mikor kilencvenedik
évemet betöltöttem, akkor kaptam kilencvenezer forintot. Szeretném megélni azt,
hogy szeretnék még a századikban is kapni százezer forintot!
Úgy, hogy ezt megéltem…
Itt volt a polgármester úr
és az tartott egy kis ünnepséget. Kaptam egy emléklapot! Hát meg egy szép nagy
virágcsokrot! Talán abban volt a szeretet… a virágban! Szerintem, mert azt
mondják: „Szeresd a virágot, ne féltsd a szíved, mert aki szereti, rossz ember
nem lehet!”
Üzenet a fiataloknak:
- Szeretem a fiatalságot!
És azt az üzenetet szeretném nekik hagyni, hogy éljék meg ezt a kort, amit én,
meg evvel az ésszel! Legyen bennük sok-sok szeretet… az öregek iránt különösen,
mert mindenki meg fog öregedni!
És csodálatos az öregkor!
Ha olyan az élete… hogy tudjon gondolkodni, ami fontos! Hát üzenem nekik, hogy
jók legyenek, szeressék az öregeket, mert azoktól tanulnak!
94 év… című portréfilm
pontos szövege!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése