Hősök napján...

HŐSÖK NAPJÁN

Magam előtt látom őket,

Amint fehér halotti lepelben, -

Végeláthatatlan körmenetben

Viszik áldozatukat az Úr trónusa elé,

Ki a honszerelmet oltotta belé

A haza oltárán elvérzett hősi szívekbe,

Melynek most vértelen, sápadt a színe. –

A harci mámorban ontották ki a meleg vért

S a mohó föld szürcsölte, amíg csak belefért:

Ihatott és ivott is belőle eleget, -

Vérpárával lehelte be a borongós eget.

Vonagló koncot bőven habzsolt az ugar:

Ez a jóllakott föld nem kér enni egyhamar.

Sok ilyen tivornyája volt már a földnek:

Megszívta magát mindig,

Ha embert öltek! –

Folyt a tapadós, vörös folyam

Ott, ahol a gyilkos fergeteg átrohant.

Mint az elhullott kéve, dűlt a sok halott

S az elesett hős, amiért harcolt, mindent itt hagyott.

Nem vitt be semmit a jeltelen sírba, -

A millió hős regénye nincs külön megírva,

A honvédek nagy tetteit nem hirdeti plakát,

Névtelenül adta oda valamennyi magát.

Nem varrtak neki vánkost, puha szemfödőt:

Vérrel áztatott rög borítja a hősi temetőt.

Megborzong a lelkem, ha az utcán járok, -

Hol vannak azok a lelkes népbarátok,

Akik okultak gyászos romhalmadon, hazám, -

Akik megindultak az elesett hősök nyomdokán?!

Hisz itt mindenki mást, egyéni eszmét kerget:

Ki-ki azt marja, akit leteperhet.

Vagy a lelkesedés addig tartott,

Míg a honvédek állták a kemény harcot?! –

A rajongás, a meghatottság álca volt csupán

S most futunk a vonító farkasok után?...

Nekünk csak a vér, az áldozat kellett? –

S merev, embertelen szívvel megyünk el a hősi sírok mellett?

Ha az utca mélyén a sötét nyomort látod,

Ne ámítsd szívedben a komor valóságot.

Aki ott csonkán, nyomorultan a hideg kövön kéreget,

Vérével vásárolta meg tőled a falat kenyeret.

Ha éhes gyermeket látsz, kinek rongyos a ruhája, -

Kérd meg tőle, nem-e hős honvéd letört unokája?!

Ha az utcán mész, ne hagyd el magadtól a szíved,

Hisz ma minden földi lény szív után eped! –

Szív kell koldusnak, nem a föld aranya,

Szívét oltja gyermekébe a magyar anya…

És, ha szív kormányozza majd az egész világot:

Újra megtaláljuk a régen visszavágyott Nagy Magyarországot!

EPILÓGUS:

Szívet nagy mértékkel csak a magyarnak mért az Isten,

Hogy bennünk egy olyan magot hintsen

A kufárkodástól kiaszott földbe,

Melynek boldogság és világbéke lesz a gyümölcse,

De köztünk a gyom is vert gyökeres tanyát:

Magyar, vigyázz! – Óvd tőlük a hazát!....

A VAK KATONA

Tiszteld a hőst, ki dalia volt,

Míg szemét nem vájta gyilkos köröm:

Jusson eszedbe, hogy mindent feláldozott,

Hogy számára e földön nincs már igazi öröm.

Ha látod a kelő nap bíborát, az esti csillagot,

Jusson eszedbe, hogy ezt Istentől kapod,

Szívedben ápold a szeretet s hála szavát:

Áraszd el véle a szegény vak katonát!

(1942) Cserjési Sándor verse